Ellen G. White a következőt írja: „Azt, amit sokan a haláluk közeledtéig terveznek elodázni, aki valóban keresztény, még életerősen megteszi. Istennek szenteli magát, illetve a vagyonát, az Úr sáfárjaként jár el, így megelégedéssel tölti el, hogy teljesíti a kötelességét. Ő maga cselekszik, eleget tesz az Úr kéréseinek, ahelyett, hogy másokra hárítaná át ezt a kötelezettséget” (Testimonies for the Church. 4. köt. 480. o.).

Mit ért White azon, hogy „ő maga cselekszik”? A végrendeletben általában az örökhagyó jelöli ki azt, aki a halála után majd szétosztja a vagyont, a végrendeletben foglalt akaratával összhangban. Amikor az ember saját végrehajtója lesz, akkor osztja szét a vagyonát, amikor még él. Ha így teszünk, megelégedéssel tölthet el bennünket, hogy látjuk az eredményét és tudjuk: helyesen kezeltük a ránk bízott talentumokat.

A keresztények számára Krisztus második eljövetele az „áldott reménység”. Mind elképzeltük már, milyen nagyszerű lesz meglátni Jézust az ég felhőiben. Hallani akarjuk, hogy azt mondja nekünk: „Jól van” (Mt 25:21, ÚRK). Viszont mi történik akkor, ha Jézus visszatérése előtt elalszunk? Ha követtük kinyilatkoztatott akaratát, akkor most megelégedéssel nézhetjük, hogy a műve a mi erőfeszítéseinkkel halad előre. Tudni fogjuk, hogy a munka a halálunk után is folytatódni fog, mert megterveztük az örökhagyást.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Most is gyűjthetünk kincset a mennyben, viszont miért nem egyenlő ez azzal, mintha ki akarnánk érdemelni, vagy akár meg is akarnánk „vásárolni” az üdvösséget?

2) A nagylelkűség mellett szükség van a bölcsességre is az adakozásban. Gyakran hallottunk már adakozásra felszólítást olyanoktól, akik időpontokat tűznek ki, hogy ez vagy az az esemény ekkor vagy akkor be fog következni, és utána már haszontalan lenne a pénzünk, tehát most adakozzunk. Hogyan tanulhatunk meg különbséget tenni az efféle megtévesztés, illetve a jogos lehetőségek között, amelyekre Isten ügye érdekében fordíthatjuk a pénzünket?