Mit vitt végbe értünk Krisztus a halálával? Mit tanítanak erről Jn 3:14-18 és Róm 6:23 versei?

Amikor Jézus a Jordán folyóhoz ért, hogy megkeresztelkedjen, Keresztelő János így szólt: „Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29). Kijelentésével úgy mutatott Krisztusra, mint aki Isten Báránya, minden őszinte ószövetségi áldozat őrá mutatott előre. Pusztán az állatáldozatok nem törölhették el a bűnöket (Zsid 10:4). Csak feltételesen biztosították a bűnbocsánatot, minden Krisztus keresztáldozatának az érvényességén múlt. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Jn 1:9).

Minek a reménységét találjuk Jn 3:16-17 verseiben, főként ha érezzük, hogy valójában ítéletet érdemelnénk amiatt, amit elkövettünk?

Gondoljunk bele, hogy mit jelent mindez! Jézus, aki megteremtette a kozmoszt (Jn 1:1-3), bűnért való áldozatként ajánlotta fel önmagát mindannyiunkért, hogy mi ne kerüljünk kárhoztatás alá azért, amiért valóban megérdemelnénk az ítéletet. Ez az evangélium nagyszerű ígérete. Jézus Krisztus kijelentette: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (Jn 3:16, ÚRK), hogy meghaljon értünk. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Krisztus önként áldozta fel magát értünk (Zsid 9:14). Luther szerint a kereszt volt „az az oltár, amin [Krisztus] elégett a szívében lobogó végtelen szeretet tüzében, amikor az Atya előtt bemutatta testének és vérének élő, szent áldozatát, odaadó közbenjárással, hangos kiáltással és forró, áradó könnyekkel (Zsid 5:7)” (Luther’s Works. 13. köt. St. Louis, MO, 1956, Concordia Publishing House, 319. o.). Krisztus halála „egyszer s mindenkorra” (Zsid 10:10), „mindörökre” (Zsid 10:12) történt, mert az Ő áldozata mindenre elegendő és soha nem veszít erejéből. Ez azonban még nem minden! „Ha csak egy lélek fogadta volna el kegyelmének evangéliumát, Krisztus akkor is vállalta volna a nehéz életet, a megaláztatást és a szégyenteljes halált, hogy megmentse azt az egyet. Ha fáradozásunk által egyetlen ember jó útra tér és alkalmas lesz az Úr országára, nincs-e okunk az örvendezésre” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 84. o.)?

Olvassuk el újból Jn 3:16 versét úgy, hogy a „világot” és a „valaki” szavak helyett a saját nevünket mondjuk! Hogyan tanulhatjuk meg önmagunkra vonatkoztatni ezt a nagyszerű ígéretet percről percre, főleg akkor, ha kísértést érzünk a bűnre?