SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETITANULMÁNYUNK: Máté 17:22-23; Márk 9:30-32; János 19:1-30;

Róma 6:23; 1Korinthus 1:18-24; Jelenések 13:8

„És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:14-15).

Mondják, hogy a halált és az adót nem kerülhetjük el, persze ez nem teljesen igaz. Vannak, akik kikerülik az adófizetést, a halál elől azonban nem menekülhetünk. Talán néhány évvel kitolhatjuk a véget, de az előbb-utóbb eljön. Mivel tudjuk, hogy az igaz és a gonosz halottak először mind ugyanoda jutnak, a feltámadás reménysége felbecsülhetetlen érték a számunkra. Ahogy Pál fogalmazott: ennek reménye nélkül „Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát” (1Kor 15:18) – amit furcsa lenne mondani, ha már ott sürgölődnének a mennyben, Isten színe előtt.

Krisztus feltámadása a hitünk középpontja, mivel ez a garanciája a mi feltámadásunknak. Mielőtt Ő feltámadt, természetesen neki is meg kellett halnia. Ezért imádkozott így a Gecsemánéban, amikor gyötrődve gondolt közelgő halálára: „Most az én lelkem háborog, és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért az óráért jöttem” (Jn 12:27, ÚRK). A halála volt a cél, amiért jött.

Ezen a héten Krisztus halálára összpontosítjuk a figyelmünket és arra, hogy ez mit jelent az örök élet ígérete szempontjából.