SZOMBAT DÉLUTÁN

e HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:28; 9:1, 18–11:9; Zsoltár 139:7-12;

Máté 1:1-17; Lukács 1:26-33; 10:1

„Azért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az egész föld színére” (1Móz 11:9, ÚRK).

Az özönvizet követően a bibliai beszámoló fókuszpontjába Nóé után már a három fia, Sém, Hám és Jáfet kerül, leginkább Hám, Kánaán apja (1Móz 10:6, 15). Ez a bevezetése az ígéret földje, Kánaán fogalmának (1Móz 12:5), oda vágyódott Ábrahám, akin keresztül minden nép áldást nyer (1Móz 12:3).

Ezt a vonalat azonban megszakította Bábel tornya (1Móz 11:1-9), Istennek az emberiségre vonatkozó terve tehát ismét megtört. Az Úr áldásnak szánta a nemzetek születését, ami azonban újabb átok kiváltója lett. A népek összefogtak, megpróbáltak Isten helyére lépni, az Úr pedig megítélte őket ezért a törekvésükért. Az így bekövetkezett nagy zavar nyomán az emberek elszéledtek a föld színén (1Móz 11:8), amivel valójában teljesítették Isten eredeti tervét, azt, hogy „betöltsék” a földet (1Móz 9:1).

Az emberi gonoszság dacára Isten végül jóra fordítja a gonoszt, övé az utolsó szó, mint mindig. Az atyja sátrában Hámra (1Móz 9:21-22, 25) és Bábel tornyánál az összezavart nyelvű népekre (1Móz 11:9) kimondott átkok végezetül áldássá válnak a népek számára.