SZOMBAT DÉLUTÁN

e HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 6:13–7:10; 7; 8; 9:1-17;

Zsoltár 106:4; Róma 6:1-6; 2Péter 2:5-9

„Ahogyan Nóé napjaiban volt, úgy lesz az Emberfiának eljövetelekor is” (Mt 24:37, ÚRK).

„…látta az ÚR, hogy megsokasodott az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6:5, ÚRK). A „látta” ige visszavezeti az olvasót a teremtési történethez. Most azonban mit lát Isten ahelyett, hogy minden tób, azaz „jó” volna? Azt, hogy ra’, vagyis gonosz (1Móz 6:5). Úgy tűnt, hogy megbánta a világ teremtését, ami ekkorra megtelt gonoszsággal (1Móz 6:6-7).

Isten megbánása azonban a szabadítás elemeit is tartalmazza. A héber náham (megbán, sajnál, búsul) szó visszhangzik a Nóé (Nóah) névben is, ami azt jelenti, hogy „vigasztalás”. Két oldala is van tehát annak, ahogyan Isten a gonoszságra reagál. Egyrészt fenyegető igazságtétellel, ami némelyek pusztulásához vezet, másrészt vigasztalással és a kegyelem ígéreteivel is, amelyek mások üdvösségét eredményezik.

Ez a „kettős hang” hallatszott már Kain és Ábel/Sét esetében is, majd megismétlődött Sét (Isten fiai) és Kain (az emberek fiai) vonala közötti ellentétben. Azután pedig újból ezt halljuk, amikor Isten különválasztja Nóét az emberiség többi részétől.