Könnyű elfeledkezni róla, hogy az Ószövetség nagy része, különösen a próféták írásai Isten szövetséges népének, az „igaz egyháznak” szóló feddések és figyelmeztetések voltak. A nép nagy része azt állította, hogy követi az igaz Istent, értették a bibliai igazságok alapjait (legalábbis pogány szomszédaiknál sokkal többet tudtak), pontosan azt mondták és tették az istentiszteletek alkalmával, amit kellett. Ám ahogy a próféták írásait olvasók előtt egész világosan kiderül, ez még távolról sem volt elég.

Mit jelentett ki Ézs 1:11-15 verseiben az Úr, aki elrendelte ezeket a szertartásokat?

A választ valójában az utána következő versekben találjuk (16-18. versek), ami sok tekintetben hasonlít ahhoz, amit a vasárnapi részben Mikeásnál olvastunk. Kérdés nem fér hozzá, az egyház a bűnösökért van, és ha meg kellene várnunk az Úr imádásával, hogy tökéletesek legyünk, egyikünk sem imádhatná Istent.

Csakhogy egyáltalán nem erről van itt szó, mint ahogy a Biblia más részében sem! Lényegében Isten sokkal inkább nézi azt, hogyan bánunk másokkal, különösen a gyengékkel és rászorultakkal, mint azt, ahogy a különféle vallási szertartásokat gyakoroljuk, még ha Ő rendelte is el azokat.

Mi a baj az Ézs 58:1-10 szakaszában bemutatott böjttel? Isten szerint hogyan kell böjtölni? Mit szűrhetünk le ebből, akár böjtölünk, akár nem?

A böjt egyfajta önmegtartóztatás, amiről Jézus sokat beszélt. De van olyan böjt, ami csupán látszat, a képmutatás tünete, ami irigyli az engedelmesség előjogait, a vele járó kötelességeket pedig megveti. Az Isten iránti szeretetből fakadó önmegtartóztatás arra késztet, hogy segítsünk a rászorulóknak. Az ilyen böjttel (önmegtartóztatással) tiszteljük Istent; az ilyen élet vezet el ahhoz a böjthöz, amit Isten nem vet meg. Az istentiszteletnek azt kell bemutatnia a bűnösnek, hogy amint ő is érdemtelenül kapja a kegyelmet és a szeretetet, neki is éppen úgy kell érdem nélkül kegyelmezni másoknak, szeretni őket. Az ilyen önmegtartóztatásból látszik meg az igazi hit (Lk 9:23), ez a lényege Jézus követésének.