„Mert ímé, én parancsolok, és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak; de nem esik a földre egy szemecske sem” (Ámós 9:9).
Ó! Mi ez?! Földrengés?
Hullámvasút?
Nem látok! Szédülök!
Fejem hatszázfelé forog!
Valaki szól: Csak a rosta mozog!
Sok év távolából
gyerekfejjel hallom:
Testvérek! A rosta mozog!
Búzaszem-lét ma már
– rostába vetve –
nem andalító frázis.
Kemény próba agyra,
lélekre, testre.
Míg szólsz,
lényed összébb vonod:
Ne rémülj, testvér, csak a rosta mozog!
Hol gyorsan, hol lassan
rázkódik a mag,
míg mellőle sorban
az ocsú leszakad,
s hull egyre lejjebb…
Hallod és mormolod:
Kapaszkodj, testvér, mert a rosta mozog!
Kerengő rostában rázkódó búzaszem
hova kapaszkodna?
Felrepül, lezuhan, fejre áll, félholtan
vergődik… Kapaszkodj! De mibe?
Kinek a kezébe?
Forgatnak, dobálnak,
borítnak, cibálnak,
míg egymásnak ütődve,
sebeid feledve
meghallod a Hangot:
„…egy sem esik földre!”