Salamon keserűsége egyre mélyül. Nem elég, hogy minden földi törekvése végül semmivé válik, mindenkinek, bölcsnek és balgának egyaránt meg kell halnia, de még az is panaszra készteti, ami a halál után következik.

Miért panaszkodik Salamon Préd 2:18–27-ben?

Nagyon is valóságos, amire Salamon itt rámutat. Az embereket foglalkoztatja, hogy mi marad utánuk. Elkeserítő a gondolat, hogy az utánunk jövő lerombolja, amit egész életünk kemény munkájával építettünk fel. Tekintettel arra, ahogy trónralépése után élt, kissé ironikus, hogy éppen ő fogalmaz meg ilyen aggodalmakat. Ugyan mi lehetett volna Dávid véleménye arról, ahogy fia az örökségét kezelte? Vagy talán éppen ez ejtette gondolkodóba Salamont azzal kapcsolatban, hogy utóda vajon mit kezd majd hagyatékával?

Olvassuk el Préd 2:25–27 verseit. Mire mutatott itt rá a király?

Mintha ezt akarná kifejezni Salamon a kissé nehezen érthető versekkel: Mivel nem szabhatom meg utódaimnak, hogy mit tegyenek, az lesz a legjobb, ha a hátralévő időmet jól töltöm el. Nem a kicsapongásra céloz (hiszen azt már kipróbálta). Úgy tűnik, inkább a Biblia szerinti életmódra utalt: az Isten akaratával egyező élet számos földi öröm forrása, amelyek közé tartoznak fizikai élvezetek is. „Aki füvet sarjaszt a barmoknak és növényeket az embereknek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből, és bort, amely megvidámítja a halandónak szívét, fényesebbé teszi az orcát az olajnál; és kenyeret, amely megerősíti a halandónak szívét" (Zsolt 104:14–15).

Örökösök vagyunk (Róm 8:17; Gal 3:29; 4:7), mennyei Atyánktól felmérhetetlenül gazdag ajándékot kapunk: üdvösséget Jézus Krisztusban (Zsid 9:28; 1Pt 1:5). Látszik-e napi döntéseinkből, hogy nem akarjuk eltékozolni örökségünket?