Két ember megy a gyülekezetbe imádkozni. Az egyikőjük köztiszteletben álló presbiter, aki legelöl áll meg a gyülekezetben, a közösség előtt, ahol mindenki láthatja. Hangosan ad hálát a sok jóért, amit Isten neki adott. A másik személy a társadalom peremére került, ő a gyülekezet végében áll meg. Szemét elhomályosítják a könnyei, mert annyira ránehezedik bűneinek a terhe. A hátsó sarokban térdre rogyva, kétségbeesve suttogja: "Uram, kérlek, kegyelmezz nekem, bűnösnek!"

Olvasd el Lk 18:9-14 verseit! Mit gondolsz a két emberről? Mit gondolt róluk Jézus? Milyen fontos tanulságokkal szolgál számunkra ez a történet?

Nagyon könnyű felmagasztalni magunkat. Időnként második természetünkké válik, hogy másokkal folyamatosan tudassuk, mit értünk el, milyen jók is vagyunk. A menny szemében azonban ezek a dolgok önmagukban semmilyen kiválóságot nem jelentenek. Sőt, valójában szembe mennek azzal, ahogy gondolkodnunk kellene, mivel "aki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lk 18:14). Jézus azt is tanácsolja, hogy a hátsó sorokban foglaljunk helyet, és hagyjuk, hogy a meghívónk emeljen ki minket, ha úgy akarja (Lk 14:8-10). Amit Jézus tanít, az éppen az ellenkezője annak, amit mi várunk. "Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös" (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 105. o.).

Ha előbb felismerjük bűnös állapotunkat, továbbá azt, hogy kétségbeejtő szükségünk van Krisztusra, csak akkor tudunk hozzá fordulni azzal a biztos tudattal, hogy "ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól" (1Jn 1:9). Minél közelebb húzódunk Krisztushoz, annál inkább tisztában leszünk bűnösségünkkel és értéktelenségünkkel. "Igazi önismeretre csak egy úton juthatunk: Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust" (i. m. 105. o.). Mit gondol tehát Isten a büszkeségről? 1Pt 5:5 versében ez áll: "Isten a kevélyeknek [büszkéknek] ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad" (ÚRK). Nem is lehetne világosabb az állásfoglalása.

Mikor tapasztaltad utoljára Isten kegyelmét? (A helyzet az, hogy naponta kellene tapasztalnunk!) Nekünk is kegyelmet kell tehát tanúsítanunk mások iránt! Szánj egy kis időt most arra, hogy kérd Istent: tegyen alázatossá hatalmas kezében, hogy a megfelelő időben Ő emelhessen fel téged!