SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 14:13-14; 5Mózes 32:17;

Józsué 5:13-15; 6:15-20; Ézsaiás 37:16; Jelenések 12:7-9

“Nem volt olyan nap, mint ez, sem azelőtt, sem azután, hogy ember szavának engedett volna az ÚR, mert az ÚR harcolt Izráelért” (Józs 10:14, ÚRK).

Józsué könyvét olvasva szembesülünk a támadó katonai hadjáratokkal, amelyeket az Ő nevében, az Ő segítségével hajtottak végre. A szöveget áthatja, hogy Isten áll Kánaán elfoglalása mögött. Ez nyilvánvalóan kiderül a narrátor kijelentéseiből (Józs 10:10-11), Isten saját szavaiból (Józs 6:2; 8:1), Józsué beszédeiből (Józs 4:23-24; 8:7), abból, amit Ráháb mondott (Józs 2:10) meg a kémek (Józs 2:24) és a nép (Józs 24:18). Isten vállalja, hogy Ő a kezdeményezője ezeknek a konfliktusoknak.

Mindez megkerülhetetlen kérdésekhez vezet. Miként értelmezhető, hogy Isten választott népe ilyen dolgokat tett az ótestamentumi időkben? Miként egyeztethető össze a “harcos” Isten képe a szerető Isten jellemével (lásd pl. 2Móz 34:6; Zsolt 86:15; 103:8; 108:5) anélkül, hogy gyengítenénk az Ótestamentum hitelességét, tekintélyét és történetiségét?

Ezen és a következő héten nehéz kérdésekre keressük a választ, amelyeket Isten háborús parancsai vetnek fel Józsué könyvében és az Ige egyéb részei­ben.