SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 32:1-32; Zsoltárok 115:4-8;

Ézsaiás 44:9-10; 53:4; Róma 1:22-27

"Visszatért tehát Mózes az ÚRhoz, és azt mondta: Ó, jaj, ez a nép nagy bűnt követett el! Aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál" (2Móz 32:31-32, ÚRK).

Mózes csak negyven napig volt távol Izrael táborából, és mi történt? Istentől elfordult a népe, és egy emberkéz alkotta bálványt, egy aranyborjút imádott! Hogy tehettek ilyet annyi hatalmas jel, tapasztalat és csoda után?

Erre több válasz is adható, és talán mindben van némi igazság. Vajon nem értették meg az emberek, hogy valójában kicsoda Isten? Vagy testi, bűnös vágyaik beárnyékolták a vele szerzett hatalmas tapasztalataikat? Nem értékelték, amit Isten értük tett, hanem mindent természetesnek vettek? Vajon hétköznapi dolgok ködösítették el az értelmüket, vagy a régi, bűnös gondolkodásmódjuk? Egyszerűen nem voltak hálásak Isten kegyelmes tetteiért, amelyeket értük vitt végbe (Zsolt 106:13, 21-23)? Talán az egészért csak Áront terhelte a felelősség, aki nem bizonyult jó vezetőnek? "Áronra is nagyon megharagudott az ÚR, és őt is el akarta pusztítani" (5Móz 9:20, RÚF).

Függetlenül attól, hogy mi okozta ezt a rettenetes hitehagyást, mi az, amit ebből az esetből tanulhatunk nemcsak az ember bűnösségéről, hanem Istennek a bűnös emberek iránti kegyelmes szeretetéről is?