SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 7:8–10:29; 4Mózes 33:4;

Zsoltárok 104:27-28; Ézsaiás 28:2, 12-17; 44:9-10, 12-17;

Róma 1:24-32

"Kemény maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, amint megmondta az ÚR Mózes által" (2Móz 9:35, ÚRK).

Egy parasztember mindent megtett, hogy a szamara elinduljon, de a jószág meg sem mozdult. Akkor egy vastag bottal jó nagyot rávert, aztán megint odaszólt neki, az meg elindult. Valaki megkérdezte a gazdától, hogyhogy ez bevált. "Először fel kell kelteni a figyelmét" – hangzott a válasz.

Félretéve az állatok kegyetlen bántalmazásának kérdését, azért van ebben némi igazság, főként a héberek Egyiptomból való kivonulásával kapcsolatban. Mózes megkapta a parancsot, hogy induljon, és elment a fáraóhoz Isten híres szavaival: salah et ami, "Bocsásd el népemet"!

A fáraó azonban nem engedte el Isten népét. A Szentírás sehol nem fejti ki világosan, miért nem akarta elengedni őket, amikor az egyiptomiak tartottak attól, hogy a héberek fenyegetést jelenthetnek a számukra egy háborús helyzetben (lásd 2Móz 1:10). A legvalószínűbb az, ami általában a rabszolgaság mögött áll: a gazdasági szempont. A rabszolgák olcsó munkaerőnek számítottak, tehát a fáraó nem akarta elveszíteni a rabszolgák biztosította anyagi előnyöket. Ezért erősebb meggyőzésre volt szükség vele kapcsolatban, a figyelemfelkeltés nem bizonyult elégnek, a gondolkodásán kellett változtatni.