Mózes második könyvének héber neve: semot, és szó szerint azt jelenti, hogy "nevek", az ősi dokumentum nyitó szavai szerint: "Ezek pedig az Izráel fiai­nak nevei". Jákób pátriárka családjának a neveit sorolja rögtön az elején.

Olvassuk el 2Móz 1:1-7 szakaszát! Milyen meghatározó igazsággal találkozunk itt?

Mózes második könyve már az elején Isten áldására emlékeztet. Amikor Jákób pátriárka és a családja letelepedett Egyiptomban, csak hetvenen voltak (1Móz 46:27; 2Móz 1:5), később azonban "Izráel fiai… szaporák voltak, szaporodtak és sokasodtak, és nagyon hatalmassá lettek, úgy, hogy megtelt velük az ország" (2Móz 1:7, ÚRK). A kivonulásról már ezt olvassuk: "elindultak… csupán férfiak mintegy hatszázezren gyalog, a gyermekeken kívül" (2Móz 12:37, ÚRK).

2Móz 1:8-11 versei szerint milyen volt az izraeliták helyzete a kivonulás előtt?

A bibliai szakasz sötét képet fest Izrael népének egyiptomi történetéről. A könyv úgy kezdődik, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték a hébereket, a fáraó hajcsárokat rendelt föléjük és kényszermunkára fogták őket. Mózes második könyve azonban azzal végződik, hogy Isten békessége és vigasztaló jelenléte ott van a szent sátorban, az izraeliták táborának közepén (lásd 2Mózes 40. fejezet). A két végpont között Isten diadalának leírását találjuk. Az Úr megszabadította népét a szolgaságból, kettényitotta a Vörös-tengert, legyőzte a kor legerősebb hadseregét – látványos diadala mindebben megmutatkozott a sötétség erői felett.

A történet érdekes módon azt emeli ki, hogy az elnyomók "minél inkább sanyargatták őket [az izraelitákat], annál inkább sokasodtak" (2Móz 1:12, ÚRK). Vagyis, bárhogyan is fondorkodnak az emberek, Isten mindenható, megmenti az övéit, még ha a körülmények kilátástalannak tűnnek is, legalábbis az ember nézőpontjából.

Új fáraó került hatalomra, aki nem ismerte Józsefet. Mi a tanulság ebből arra nézve, hogy sosem szabad természetesnek, biztosnak venni a körülményeket, főleg a jó dolgokat?