Istenem! Valahogy nem értelek Téged!

Tudom, hogy téged nem lehet emberhez hasonlítani,

de mégis – vagy talán épp ezért – csodálatraméltó a szereteted.

Tudom, sokszor csalódtál bennem – és én is magamban,

mikor azt hittem győzhetek – nélküled.

DE Te mégis: mindig adtál új esélyt nekem.

Pedig ismersz, hogy sokszor csak magamban bízok.

És mégis: szeretsz!

Talán, már össze sem tudom számolni, hányszor ígértem azt, hogy mostantól más leszek.

És hányszor kértem bocsánatodat, kegyelmedet sokszor ugyanarra a bűnömre.

De Te mégis, újra: bocsánatot adsz nekem. Mérhetetlen bizalmat kölcsönözve ezzel.

Hányszor kellett, hogy hallgasd imáimban a kéréseim, vágyaim végtelen sorát. És valahogy elfelejtettem, hogy mindennél többet érne: néhány egyszerű, hálás szó.

De Te mégis: meghallgattál, és talán jobbat adtál, mint amit elképzeltem.

Hol van a határa a Te szeretetednek?

Mikor mondod azt, hogy most már elég legyen?

Bocsáss meg Uram, hogy visszaélek szereteteddel.

Nem értem, miért szeretsz – hiszen semmivel sem érdemeltem ki.

Nem értem szereteted.

DE ÉRZEM! – és ez mindennél többet ér nekem!