Olvassuk el Jn 17:1-5 verseit! Mit értett Jézus azon, hogy „Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged” (Jn 17:1)?

A tegnapi részben János evangéliuma történeti vonalának földi, emberi vonatkozását érintettük, az emberek közötti összecsapásokat, összefüggéseket, amelyek mindig akörül forogtak, hogy kicsoda Jézus valójában és mit tesz. A mai tanulmányban az isteni, kozmikus történeti szálra összpontosítunk, ami szintén megtalálható Jánosnál.

A Prológus a kozmikus történeti szállal nyit: úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten Fia, a világmindenség Teremtője. Jézus által állt elő mindaz, ami egykor nem létezett. „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). A továbbiakban azután megjegyzést tesz a dicsőségre, amikor a testet öltéssel Jézus emberré lett (Jn 1:14). János a dicsőség (görögül doxa, „ragyogás”, „hírnév”, „tisztesség”) és megdicsőít (görögül doxadzó, „dicsér”, „megtisztel”, „magasztal”, „dicsőít”) kifejezésekkel érzékelteti az emberektől jövő megtiszteltetést és az Istentől kapott tiszteletet, dicsőséget.

Jánosnál Jézus megdicsőülésének fogalma az Ő órája gondolathoz, vagyis halálának idejéhez kapcsolódik (vö. Jn 2:4; 7:30; 8:20; 12:23-27; 13:1; 16:32; 17:1). A kereszt az Ő dicsőségének órája. Ez ellentmondásosnak tűnik, hiszen az ókori római világban a keresztre feszítés volt a legszégyenteljesebb, a leginkább megalázó kivégzési mód. Az emberi cselszövés és az isteni történet szálainak összefonódása dermesztő paradoxont mutat: Isten függ a kereszten. Emberi síkon elmondható, hogy Jézus fájdalmas haláltusában halt meg, megvetett bűnözőként és elgyengülve kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet” (Mt 27:46, ÚRK)? Főként Máténál és Márknál (Mt 27:46; Mk 15:34) szembesülünk a kereszt emberi, sötét oldalával.

Lukács és János (Lk 23:32-47; Jn 19:25-30) viszont leginkább a kereszt dicsőségét emeli ki. A kereszt a megváltás, a kegyelem helye, ahol Isten Fia az Atya kezébe teszi magát.

Milyen különös, hogy Isten legnagyobb dicsősége a legmélyebb szégyené­ben mutatkozik meg – amikor magára veszi az egész világ bűneit!

Gondoljunk bele: magának Istennek kellett a kereszten függnie azért, hogy megmentsen bennünket a bűntől! Mit árul ez el a bűn szörnyűséges voltáról?