Olvassuk el Jn 9:1-16 szakaszát! A tanítványok szerint mi okozta a férfi vakságát? Hogyan igazította helyre a téves nézetüket Jézus?

A tanítványok a betegséget összekötötték a bűnnel. Számos ószövetségi szakasz is ebbe az irányba mutat (vö. 2Móz 20:5; 2Kir 5:15-27; 15:5; 2Krón 26:16-21), Jób történetének viszont óvatosságra kellett volna intenie őket a tekintetben, hogy mindig ez lenne az összefüggés. Jézus világossá tette a dolgot, miközben azt sem tagadta, hogy valóban lehet összefüggés a bűn és a szenvedés között. A konkrét eset viszont egy magasabb rendű célra mutatott, arra, hogy a gyógyítás Istent dicsőítse meg. A beszámolóban találunk bizonyos hasonlóságokat a teremtési történettel: Isten megformálta az embert a föld porából (1Móz 2:7), Jézus pedig sarat készített, úgy adta meg a férfinek azt, aminek a hiányával élt már az anyaméhtől kezdve. Máténál, Márknál és Lukácsnál a csodák történetei közös minta szerint haladnak: a probléma leírása, a személy Jézushoz vezetése, a gyógyítás és a gyógyulás elismerése, Isten dicsőítésével. János evangéliuma 9. fejezetében ez a sorrend a 7. verssel végződik. Jánosra jellemző azonban, hogy a csoda jelentőségéből sokkal szélesebb vita tárgya lesz, a gyógyult ember és a vallási vezetők közötti hosszas beszélgetés alakul ki belőle. Ez a feltűnő vita két, egymással összefonódott fogalom ellentétpárjai körül forog: bűn/Isten cselekedetei, valamint vakság/látás.

A történet elbeszéléséből egészen a 14. versig nem derül ki, hogy Jézus szombaton gyógyította meg ezt az embert, amivel a hagyomány – de nem a Szentírás! – szerint megszegte a szombatot. A farizeusok ezért szombatrontónak tekintették. Állították: Jézus „nem tartja meg a szombatot” (Jn 9:16), és arra a következtetésre jutottak, hogy ezért nem Istentől jött. Mások azonban azt nem értették, hogyan tehetne ilyen csodákat egy bűnös ember (Jn 9:16).

Még távolról sincs vége a vitának, azonban máris kialakul a megosztottság. A vak ember számára egyre világosabbá válik, hogy kicsoda Jézus; a vallási vezetők viszont mind jobban összezavarodnak, vagy vakká válnak arra, hogy ki is Ő valójában.

Annyira elvakíthatnak bennünket a saját hiedelmeink, hagyományaink, hogy átsiklunk fontos igazságok felett, amelyek a szemünk előtt vannak. Mit szűrhetünk le ennek veszélyéről az itt tárgyalt történetből?