Maguk a jelek, csodák még nem bizonyítják, hogy Istentől volnának, amikor azonban valóban tőle származnak, veszélyes elvetni azokat.

Olvassuk el Jn 5:10-16 szakaszát! Milyen tanulságot vonhatunk le a vallási vezetők elképesztő szívbéli keménységéből Jézussal és az általa végbevitt csodával szemben?

Amikor a férfi újból találkozott Jézussal, azonnal elmondta a vallási vezetőknek, hogy Ő gyógyította meg. Azt gondolná az ember, hogy az eset alkalmat ad Isten dicsőítésére, a vezetők azonban „üldözőbe vevék… Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton” (Jn 5:16).

A szombati gyógyítást csak vészhelyzetben engedélyezték. Ez az ember már harmincnyolc éve feküdt bénán, tehát a meggyógyítását nem tartották sürgős dolognak. Ráadásul ugyan miért volt szükség arra, hogy még az ágyát is felvegye? Az ember azt gondolná, aki erőt kap Istentől ilyen csoda végbevitelére, az azt is tudja, hogy szombaton haza lehet-e vinni egy fekhelyet. Jézus nyilván mélyebb bibliai igazságokra akarta elvezetni őket, túl az ember-alkotta, az igaz hitet bizonyos esetekben elfojtó szabályokon és rendelkezésen.

Mennyire képes megkeményedni az ember szíve, még akkor is, ha szembesül a bizonyítékokkal? Mit tanítanak erről a következő beszámolók? Mt 12:9-14; Mk 3:22-23; Jn 9:1-16

Hogyan lehettek ennyire elvakultak a vallási vezetők? A válasz valószínűleg az, hogy a saját romlott szívük miatt; a tévhitük miatt, hogy a Messiás azonnal megszabadítja őket Rómától; mert annyira szerették a hatalmat; mert nem akartak meghajolni Isten előtt. Mindez közrejátszott abban, hogy elutasítsák éppen a szemük előtt lévő igazságot.

Mire figyelmeztetett Jézus Jn 5:38-42 verseiben? Mit tanulhatunk a szavaiból? Vagyis mi lehet bennünk, ami vakká tesz bennünket azokra az igazságokra, amelyeket ismernünk és alkalmaznunk kell az életünkben?