Egy régi látomás,

nyomul..., eláraszt...,

átgázol rajtam.

Tűzcsóvájába belemerülnék, elbújnék,

követni titkos útját,

bársonyos landolását,

kétélű tenger-zúgását.

És magasba törnek márványoszlopok,

a semmiből buknak elő.

Valaki jár közöttük,

talpa alatt ezüstös köd.

Egyszer csak megáll.

Ott remegek mögötte.

Haja fehér gyapjú,

köntöse vakítón ragyog,

bokája izzó érc.

Jaj, csak meg ne forduljon,

nehogy a szemembe nézzen!

Elég nekem az Ő kegyelme.