Ha elszakadni mindentől, mi szent,

Szabadulást, szabadságot jelent;

Ha földiekhez nincs köze az égnek,

Urat nem ismer, független a lélek;

Ha szellemének nincs határ, se korlát,

S fölszabadulván jobban végzi dolgát:

Óh akkor én, ti boldog szabadok,

Bilincsben sínylő szegény rab vagyok.

Uramhoz, aki a magasban székel,

Vagyok láncolva égi kötelékkel.

Örökké tartó ez a drága rabság,

Hatalmas Isten-érzés edzi kapcsát.

Magas szabadság fennkölt érzete,

És szárnyaló megértés jár vele.

Fenség e függés, mely amíg betölt,

Rabszolgaságba sosem ejt a föld.

S mely minden rabság ellen óva véd,

E szívemhez nőtt kedves kötelék,

Szelíden fékez, mikor röpke szárnnyal,

Sóvárgó lelkem végtelenbe szárnyal.

S hol szemem előtt zúgnak el világok,

Út nyílik nékem, és haza találok,

S a titok eme néma rengetegjét

Nem bolygom útlan, eltévedt gyerekként.

Hol földi nyom nincs, s a menny boltja zárt,

Az Úr maga vont ott mesgyét, határt –

És nem csüggeszt, ha szárnyam lankad, enged,

Mert érzi lelkem az isteni rendet.

Rendeltetés itt mindenek sora,

Parányi létem súlyt nyer általa,

S a vergődések e vak éjjelébe,

Fülemhez elhat a szférák zenéje.

E földre szól az én kis hivatásom,

Itt élek, érzem idetartozásom.

A rög levon, de lelkem az fölérez:

Hatalmas Isten-érzés köt az éghez,

Magas szabadság fennkölt érzete,

És szárnyaló megértés jár vele.

Fenség e függés, mely amíg betölt,

Rabszolgaságba sosem ejt a föld.