Olvassuk el Mk 1:35-39 szakaszát! Milyen fontos tanulságokat vonhatunk le abból, amit Jézus itt tett?

Jézus még pirkadat előtt felkelt, és elvonult egy csöndes, elhagyatott helyre imádkozni. Mk 1:35 kihangsúlyozza, hogy tettei középpontjában az imádság állt. Minden egyéb igei alak a mondatban összefoglaló jellegű: fölkelt, kiment, puszta helyre vonult (az eredeti görögben aoristos igeidőben, ami befejezettségre utal). Az „imádkozni” ige viszont befejezetlen múlt időben (elbeszélő múlt) van, ami egy még zajló folyamatra utal – különösen itt. Jézus imádkozott, tovább imádkozott. A szöveg azt is kiemeli, hogy milyen korán volt még, amikor Jézus kiment, utalva ezzel imádkozása idejének igencsak hosszú voltára.

Az evangéliumokban mindenütt úgy láthatjuk Jézust, mint az ima emberét (lásd Mt 14:23; Mk 6:46; János 17). Erőteljes szolgálatának nyilván ez volt az egyik kulcsa.

Olvassuk el Lk 6:12 versét! Milyen tanítás rejlik ebben Jézus imaéletéről?

Sok keresztény meghatározott időszakokban imádkozik. Ez a gyakorlat nagyszerű és helyes is, de könnyen rutinná, gépiessé válhat. Kitörhetünk viszont a sémából, ha alkalmanként változtatunk az időponton, vagy a szokottnál hosszabban imádkozunk. A lényeg, hogy ne merevedjünk bele valamiféle megváltoztathatatlan szokásba.

Péter és a társai nem mentek Jézussal az imádság helyére, azonban valószínűleg tudták, hogy hol van, mert megtalálták. Megjegyezték, hogy mindenki Jézust keresi, arra utalva, hogy a Megváltó további gyógyítással és tanítással folytassa az előző nap izgalmas tapasztalatait. Meglepő módon azonban Jézus ezzel nem ért egyet, inkább a szolgálat szélesebb területeire, más helyszínekre mutat. „Ő pedig így válaszolt: Menjünk máshova, a közeli városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem” (Mk 1:38, ÚRK).

Jézusnak sok időre volt szüksége, amit imában töltött, és mi a helyzet velünk? Nekünk mennyi időt kellene az imádságra szánnunk? Mire tanít Jézus példája?