Olvassuk el még egyszer Ef 2:1-10 részét, és összpontosítsunk arra a gondolatra, amivel Pál összegzi azt a 8-10. versekben! Mire hívja fel a figyelmet, amikor lezárja a szakaszt?

Ef 2:1-3 verseiben Pál feljegyzi, hogy nem a jó magaviseletük vagy megnyerő tulajdonságaik miatt üdvözülnek az efezusi hívők. A történet elején lelkileg halottak voltak, szikrája sem volt bennük az életnek, értékeknek (Ef 2:1). Teljesen leigázta őket a bűn (Ef 2:1). Semmit nem maguktól tettek, hanem alantas ösztöneik, képzeteik és maga Sátán irányította őket (Ef 2:2-3).

Nem is tudtak róla, de a helyzetük sokkal rosszabb volt annál, hogy egyszerűen hiányzott belőlük a lelki élet és érdem. Az egész emberiséggel együtt az igaz Isten ellenségeiként haladtak a végzetük és az isteni ítélet napja felé, „harag fiai [voltak]… mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK).

Az üdvösségük nem a saját jellemtulajdonságaikban gyökerezik, hanem Isten felfoghatatlan szeretetéből fakad – abból, amit lehetetlen a szeretet tárgyának értékéből kiindulva magyarázni. Isten Krisztus Jézus által cselekszik értük irgalomban és szeretetben (Ef 2:4), feltámasztja őket a lelki halálból. Közbelépése nyomán csodálatos folyamaton mennek át, ami maga Jézus pályáját követi. A lelki halál és a felemésztő rabszolgaság elképesztő mélységéből feltámadnak és „a mennyekbe” (ÚRK) vitetnek, ahol Krisztus oldalára ülnek a világegyetem trónján (Ef 2:5-6). Ez a villámcsapásszerű isteni közbelépés azonban nem csupán egy szempillantásra marad meg, hanem örökké tart, mert az Úr az egész örökkévalóságon át ki akarja fejezni kegyelmét irántuk (Ef 2:7).

Ef 2:1-10 szakaszának összefoglalásában, a 8-10. versekben az apostol ismét végigmegy az eddigieken, mert szeretné, ha megértenék a mondandóját: a hívők üdvössége Isten munkája, nem az övéké. Nem tőlük ered, hanem Isten ajándékából. Nincs az az ember, aki azzal büszkélkedhetne, hogy belőle pattant ki a szikrája (Ef 2:8-9). Hívőként Isten kegyelmének a bizonyságai vagyunk, csakis az Ő kegyelme által. Az Ő remekművei vagyunk, akiket „Krisztus Jézusban” (Ef 2:10) teremtett.

Miért olyan fontos megérteni, hogy az üdvösségünk Istentől jön, nem a saját érdemeinkben vagy tetteinkben gyökerezik?