„Egykor mi mindnyájan ezek között [az engedetlenek között] forgolódtunk, követve a test és a gondolatok akaratát és természet szerint a harag fiai voltunk, mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK).

Isten közbeavatkozása nélkül az emberi életet nemcsak az Ef 2:2 versében említett külső erők uralják, hanem belsők is: „követve testünk kívánságait, cselekedve a test és a gondolatok akaratát” (Ef 2:3, ÚRK; vö. Jak 1:14; 1Pt 1:14).

Mit ért Pál azon, amikor kijelenti, hogy egyszer „a harag fiai voltunk, mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK)? Vö. Ef 2:3 és 5:6 verseit!

Elég csüggesztő már az elveszett élet jelen valósága is, de a végidei következmények még félelmetesebbek. Az emberek „természet szerint a harag fiai”, „mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK), Isten végidei ítéletének fenyegetése alatt élnek.

Egy másik ijesztő valóságra mutat a „természet szerint a harag fiai” kifejezés. Bár az Úr képmásai vagyunk, felismertük magunkban, hogy valami mélységesen elromlott bennünk. A keresztény élet tehát nem arról szól, hogy felülkerekedünk egy-két rossz szokáson vagy legyőzzük a vétkeinket, bűneinket (Ef 2:1). Nem csupán bűnökkel küszködünk, hanem a bűnnel! Hajlunk az Isten elleni lázadás és önpusztítás felé. Emberként alapból az önpusztító, bűnös magatartás csapdájában vagyunk, és Sátán utasításait (Ef 2:2), illetve a saját belső, bűnös vágyainkat követjük (Ef 2:3). A hívők egykor „természet szerint a harag fiai” voltak.

Fontos megjegyezni, hogy Pál múlt időt használ – „természet szerint a harag fiai voltunk” (Ef 2:3, ÚRK). Ez nem azt jelenti, hogy a hívőknek már nem kell megküzdeniük a belső rossz hajlamukkal. Az apostol a levele jelentős részét – Ef 4:17–5:21 szakaszát – azzal tölti, hogy figyelmeztet: a bűnös természetben gyökerező gonosz cselekedetek továbbra is veszélyt jelentenek a keresztények számára. Ugyanakkor nem kell többé az „ó embernek” irányítania a hívőket, akik Krisztus erejéből már levethetik „a korábbi életviteletek szerinti ó embert”, és felöltözhetik „az új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” (Ef 4:22-24, ÚRK).

Ki ne tapasztalta volna már, mennyire romlott a természetünk, még azután is, hogy átadtuk magunkat Jézusnak? Ezek szerint mennyire fontos életünk minden pillanatában belé kapaszkodnunk?