Károli Gáspár emlékezetének

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,

A képzelet csaponghat szerteszét;

Belekaphat a felhők üstökébe,

Felszánthatja a tenger fenekét,

Virágmaggal eget-földet bevethet,

Törvénnyé teheti a játszi kedvet,

Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,

S vakmerőn méri Istenhez magát...

Az alkotás, jaj, kísértetbe is visz.

A fordítás, a fordítás – alázat.

Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,

Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,

Valaki mást, nagyobbat átkarolva

Félig őt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,

A Legnagyobbnak fordítója volt;

A Kijelentés ős-betűire

Alázatos nagy gonddal ráhajolt.

Látom: előtte türelem-szövétnek,

Körül a munka nehéz árnyai:

Az Igének keres magyar igéket.

Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv

Megcsendíti-e Isten szép szavát?

És látom: győz, érdes beszédinek

Szálló századok adnak patinát.

Ó, be nagyon kötve van Jézusához,

Félig ő viszi, félig Jézus őt,

Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,

Együtt érve el egy honi tetőt.

Amíg mennek, a kemény fordítónak

Tán verejtéke, tán vére is hull,

De türelmén és alázatán által

Az örök Isten beszél – magyarul.