Testvér, – az én kezem megátkozott.
Embert, dolgot, lelket, gondolatot,
Semmit se tudok megfogni vele,
Csak belemarkolok a semmibe.
Nézd ezt a bús, üres mozdulatot:
Nem is levegő, amit megfogok,
Levegő: szelíd, meleg, földi „semmi”.
Csak a világűr hideg semmije
Tud ilyen kegyetlenül üres lenni.
Kapaszkodnék én akármibe már,
De karfa, korlát, horgony, szalmaszál,
Minden kisiklik a kezem közül,
S a hiba kezemben van egyedül.
Kétségbeesve nézem, hol a part,
S csodálkozom: a víz felett mi tart?
Mi tart, mi tart még, Uram, Istenem…? –
Talán egy Kéz, mely láthatatlanul,
Bár én nem fogom – fogja a kezem.