„Ezért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, Akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön” (Ef 3:14-15). Milyen képvilágot idéz fel ez az igeszakasz? Milyen reménységet találunk benne?

Jézus kijelentette a szolgálata elején: „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved” (Mt 6:9). Később ugyanezt ismételte meg, amikor egyedül volt a tanítványaival (Lk 11:2). Tehát azt mondja nekünk, hogy így szólítsuk az Atyát: „Mi Atyánk”. Mária át akarta ölelni Jézust, amikor a feltámadás után találkozott vele. „Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20:17, RÚF).

Krisztussal egy Atyánk van, ezért Ő a testvérünk, mi pedig mind egymás testvérei vagyunk az Úrban. Jézus azért vált a földi család tagjává, hogy mi a részei lehessünk a mennyeinek. „A mennyei és a földi család egy család” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 741. o.).

Olvassuk 2Móz 3:10, 5:1 és Gal 3:26, 29 verseit! Ezek alapján hogyan viszonyul hozzánk Isten? Miért meríthetünk ebből bátorítást?

A teremtéssel ellentétes elmélet szerint hideg természeti törvények termékei vagyunk, akikről nem gondoskodik senki. A Szentírás viszont nemcsak Isten létezését tanítja, hanem azt is, hogy Ő még szeret is bennünket. Olyan szeretettel viszonyul hozzánk, ami miatt a Biblia gyakran a család képvilágával mutatja be a kapcsolatunkat. Amikor Jézus a népének vagy Isten gyermekeinek mondja Izraelt, amikor a mi Atyánknak nevezi az Urat, akkor ugyanezt hangsúlyozza: az Úr úgy szeret bennünket, ahogy a családtagok szeretik egymást. Micsoda jó hír ez a gyakran igen ellenséges világban!

Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenkivel úgy bánunk, mintha családtagok lennének! Hogyan tanulhatunk meg jobban viszonyulni egymáshoz testvérként?