Ha innen elmehetnék,

a zúgó élet piszkos zsivajából,

és nem lennék itt csak visszajáró emlék,

amelyen mindig sűrűbb lesz a fátyol:

ha innen elmehetnék.

Magas hegycsúcsra törnék egyedül 

hová eddig csak gondolatban másztam 

s egy fenyőerdő gyanta szagú szélén

laknék szegényes kicsi deszkaházban.

Jó testvéreim lennének a fák,

a gyalulatlan deszka bútorok,

és beszélgetnénk minden alkonyatkor,

hogy messze-messze milyen a világ.

Estére imádkoznám

nagy fenyves dombon, térden állva szépen

fáradt fejemet csonka törzse hajtva –

a fák figyelnék áhítattal 

csodálkoznának rajta 

és így múlna el lassan évre év.

...S egy alkonyatkor te is idejönnél.

Szép fehér arcod még sápadtabb lenne,

bomlott hajadat cibálná a szél,

és én ujjongva néznék a szemedbe:

– Minálunk szép. 

Ez itt az erdő.

Mindig vártalak.

Áldott, aki eljő.

Jól tetted testvér, hogy eljöttél hozzánk!

És attól kezdve ketten imádkoznánk.