SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETITANULMÁNYUNK: Jób 19:25-27; Zsoltárok 49; 71;

Ézsaiás 26:14, 19; Dániel 12; 1Timóteus 6:16

„Hit által áldozta volna fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és az egyszülöttjét vitte áldozatul, ő, aki az ígéreteket kapta… Arra számított, hogy Isten a halálból is képes feltámasztani, ezért vissza is kapta őt, mintegy előkép gyanánt” (Zsid 11:17, 19, ÚRK).

Az ószövetségi reménység nem a lélek halhatatlanságának görög elképzeléseiben gyökerezik, hanem a holtak végső feltámadásának bibliai tanításában.

Mégis hogyan lehet újból életre kelteni a már nem létező emberi testet, amit elhamvasztottak, vagy másképpen enyészett el? Miként nyerheti vissza azonosságát, létét az, aki talán már évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt meghalt?

Ezek a kérdések vezetnek az élet titkáról való elmélkedéshez. Életben vagyunk, élvezzük az életet, amivel Isten nap mint nap kegyelmesen megajándékoz. Nem vagyunk tisztában az élet keletkezésének természetfeletti mikéntjével, de azt tudjuk, hogy kezdetben Isten az Ige hatalma által hozott elő életet az élettelenből (1Mózes 1; Zsolt 33:6, 9). Tehát ha először teremthetett életet a semmiből (latinul ex nihilo) a földön, miért kételkednénk abban, hogy képes újjáteremteni az ember életét és visszaadni eredeti identitását?

Ezen a héten arról fogunk elgondolkodni, hogyan bontakozott ki a végső feltámadás fogalma az ószövetségi időkben. Főként Jób kijelentéseire, néhány zsoltárra, valamint Ézsaiás és Dániel próféciáira összpontosítunk majd.