Mit tudhatunk még meg a halálról 1Móz 25:8, 2Sám 7:12, 1Kir 2:10 és 22:4 verseiből?

Az Ószövetség többféleképpen is érzékelteti a halál és a temetés fogalmát. Az egyik, amikor az elhunytat az övéi mellé temetik („takaríttaték az ő népéhez”), mint Ábrahám, aki „meghalt jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és elődei mellé temették el” (1Móz 25:8, ÚRK). Mózes és Áron is a „népéhez takaríttatott” (5Móz 32:50, ÚRK).

Mit tudhatunk meg a holtak állapotáról abból, hogy jó és rossz királyok ugyanoda jutottak halálukkor (lásd 2Kir 24:6; 2Krón 32:33)?

A halálra vonatkozó másik megfogalmazás az, hogy az ember „elalszik az atyáival”. Dávid király haláláról azt írja a Biblia, hogy „elaludt… az ő atyáival, és eltemetteték a Dávid városában” (1Kir 2:10). Ugyanezt a szófordulatot találjuk számos más izraelita király esetében, akár hűséges, akár rossz uralkodók voltak.

Az atyákkal való elalvás fogalmával kapcsolatban legalább három jelentős elemre rámutathatunk. Az első az a gondolat, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor nekünk is meg kell pihennünk fáradságos munkáinktól és szenvedéseinktől. Továbbá nem mi vagyunk az elsők és egyetlenek, akik végighaladnak ezen a nem kívánt úton, hiszen előttünk jártak az atyáink. A harmadik gondolat az, hogy mivel az övéi mellé temetik el az embert, nincs egyedül, még a halál öntudatlan állapotában is együtt marad velük. A modern, individualista kultúrákban ezt talán nem tartják fontosnak, de az ókori világban igen nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek. A Krisztusban meghaltakat el lehet temetni a szeretteik közelében, viszont semmiféle kommunikáció nem lesz közöttük. Öntudatlan állapotban maradnak egészen addig a dicsőséges napig, amikor mély álmukból feltámadnak, hogy újból találkozzanak Krisztusban meghalt szeretteikkel.

Képzeljük el, milyen lenne, ha a halottak tényleg tudnának arról, hogy milyen itt az élet, mindent látnának, főként a szeretteiket, akik rettenetesen szenvednek a haláluk után! Miért vigasztaló tehát az élők számára az, hogy a halottak valójában alszanak?