A kocsiút mellett párhuzamosan

úgy fél méterre ástuk meg az ugrópályát.

Ha jött egy szekér, vagy autó,

(bár az elég ritka volt), nem ugrottunk,

már azért sem, mert nagy port kavartak.

És a nekirugaszkodás,

az időnkívüliség érzése,

a megfeszült várakozás végtelen pillanata.

Örökké a rajtvonalnál maradni, az lenne jó.

A belső támadás a héjban,

mielőtt végképp szétesne a burok,

mert akkor már ugrani kell,

s valaki mindig megelőz,

előttünk dobbant,

mi belezuhanunk

egészen a lényébe,

s a gyászba borult, léha sötét,

a vérző hajnalba bukik.