„Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3:10, RÚF).

Előfordult már, hogy hallottuk a Szentlélek halk és szelíd hangját, mégis figyelmen kívül hagytuk? Ezek után, amikor minden félresiklott, azt gondoltuk magunkban: Jaj nekem, miért is nem hallgattam rá?

Sámuel első könyve leír egy történetet, amikor egy idős ember és a két fia nem hallgatott az Úrra, egy kisfiú azonban igen. Több határozott figyelmeztetést kaptak Istentől, mégsem változtattak az életükön, pedig meg kellett volna tenniük.

Olvassuk el a történetüket 1Sám 2:12–3:18 szakaszából! Milyen különbség válik nyilvánvalóvá azok között, akik nem hallgattak Istenre, illetve aki hallgatott?

Éli fiainak máson járt az eszük, nem az Úr dolgain. Miután Éli meghallotta az Úr üzenetét, nem tett mást azon kívül, hogy beszélt a fiaival. A fiúk pedig nyilván nem voltak hajlandók arra, hogy átadják az életük minden egyes részét Istennek, meghajoljanak az Ő akarata előtt. Mennyire másként éltek, mint a fiatal Sámuel!

Charles Stanley, a prédikátor, azt taglalja, hogy fontos nyitottá tenni magunkat Isten hangjának hallására. Ezt úgy nevezi, hogy „üresbe tenni a váltót.” Így ír: „A Szentlélek… nem azért szól, hogy információt adjon át nekünk. Azért szólít meg, hogy válaszoljunk neki. Azt pedig jól tudja: a saját terveink annyira lekötik a figyelmünket, hogy időpazarlás lenne bármi azzal ellenkező dolgot javasolnia. Ilyen esetben gyakran hallgat. Arra vár, hogy üresbe tegyük magunkat és idővel engedelmeskedjünk neki” (Charles Stanley: The Wonderful Spirit-Filled Life. Nashville, TN, 1992, Thomas Nelson Publishers, 179-180. o.).

Vajon mit érthetett Stanley azon, hogy „üresbe tegyük magunkat”? Az Isten iránti nyitottság tekintetében mi minden akadályozza gyakran, hogy „üresbe tegyük magunkat és aztán engedelmeskedjünk neki”? Mi kell ahhoz, hogy fogékonyak legyünk az Úr hangjára és eltökélten engedelmeskedjünk útmutatásának?