Általában a legbüszkébb, a legarrogánsabb és a legtörtetőbb embereknek alacsony az önértékelése. Önteltségükkel és büszkeségükkel – a szelídség és az alázat teljes hiányával – talán öntudatlanul is valaminek a belső hiányát próbálják leplezni. Szükségük van valamire, ami mindannyiunknak kell: biztonságérzetre, önértékelésre, elfogadásra, főként akkor, amikor nehéz és szenvedéssel teli időkön mennek át. Röviden tehát: a szelídség és az alázat gyakran a leghatásosabb megnyilatkozása annak, ha az ember lelke szilárdan áll a Sziklán, tehát ez korántsem a gyengeség jele!

Olvassuk el Zsolt 62:1-9 szakaszát! Mi a háttere ennek a zsoltárnak? Mit mond Dávid? Milyen lelki elveket tanulhatunk meg a szavaiból? Ami pedig a legfontosabb, hogyan alkalmazhatjuk ezeket az elveket a saját életünkben?

„Az emberek ok nélkül az ellenségeinkké válnak. Isten népének szándékait félre fogják magyarázni nemcsak a világban, hanem még a testvérek között is. Az Úr szolgáit nehéz helyzetbe fogják hozni. Heggyé növelik a vakondtúrást, hogy igazolják önző, igazságtalan céljaikat… Félremagyarázással a hamisság sötét ruháit aggatják rájuk, amikor rajtuk kívül álló körülmények miatt félreérthetőnek tűnik a munkájuk. Megbízhatatlannak bélyegzik őket. Ezt az egyház tagjai teszik majd velük. Isten szolgainak krisztusi lelkülettel kell felvértezniük magukat. Nem szabad arra számítaniuk, hogy elkerülhetik a sérelmeket és a téves megítélést. Szélsőségesnek és fanatikusnak nevezik majd őket, viszont egy pillanatra se csüggedjenek! Az Úr a gondviselés kormányán tartja a kezét és neve dicsőségére vezeti művét” (Ellen G. White: The Upward Look. 177. o.).

Mennyire vagyunk immunisak a szidalmakkal és a szurkálással szemben? Valószínűleg nem nagyon. Hogyan kapaszkodhatunk meg az Úrban? Hogyan horgonyozhat le az önértékelésünk Jézusban, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt a bűneinkért? Milyen módon védhetjük meg magunkat a bántalmazásoktól?