Olvassuk el 2Krón 20:1-30 részét! A dicsőítés hatásos fegyver, amint azt Jósafát is felismerte. Miután megtudta, hogy „nagy sokaság” közeledik felé, a király nem vetette bele magát egyből a harcba, hanem „az Urat kezdé keresni” (2Krón 20:3). Júda népe Jeruzsálembe ment böjtölni, Jósafát pedig felvázolta előttük a valós helyzetet: „Mert nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink” (2Krón 20:12).

Ösztönösen hogyan reagálunk, amikor „nagy sokaság” jön ellenünk? Mit tanulhatunk meg a túlerő kezeléséről Jósafát reakciójából, amit 2Krón 20:3-12 szakaszában találunk?

Amikor az Úr Lelke rászállt Jahaziélre, ő bátran kijelentette: „Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az Úr” (2Krón 20:17, RÚF)! Ezek után dicsőítették az Urat és „nagy fennszóval” énekeltek neki (2Krón 20:19, ÚRK). Isten harcol majd értük, de nekik azért fel kellett sorakozniuk az ellenséggel szemben.

Ez nem szokványos hadi felvonulás volt. Jósafát kiállított egy kórust, hogy menetelés közben dicsőítő énekeket énekeljenek Istennek. „Amikor elkezdték az ujjongást és a dicséretet, az Úr lázadozókat támasztott a Júdára támadó ammóniak, móábiták és a Széír-hegység lakói között, és ezért vereséget szenvedtek” (2Krón 20:22, RÚF). A krónikás szerint Isten abban a pillanatban lépett közbe, amikor a nép kimutatta, hogy hisznek az ígéretében és dicsőíteni kezdték „a szentség ékességét” (2Krón 20:21).

Olvassuk el ismét 2Krón 20:1-30 szakaszát! Milyen lelki elveket találunk itt, amelyek főleg a megpróbáló, stresszes időszakokban alkalmazhatók az Istennel való kapcsolatunkban?