Egy angol énekben az áll, hogy „Én egy szikla, egy sziget vagyok.” Volt már, hogy így éreztük magunkat? Hogy egyedül akartunk megállni? Talán már hallottunk ilyesmit is: „Az Istennel való kapcsolatom magánügy. Nem szeretnék beszélni róla.”

Olvassuk el Ef 4:11-16 részét! Mit mond itt Pál? Milyen szerepet tulajdonít a közösségnek?

Pál az efezusiaknak írva az egyházra mint testre utal. Jézus a fej, népe tagjai pedig a test többi részét alkotják. Ha vetünk egy pillantást Ef 4:13 versére, felismerjük, mi az igazi értelme annak, hogy egy ilyen közösségben éljünk: így jutunk el „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. Ezért van szükségünk egymásra!

Kétségtelen, hogy lehetséges keresztényként élni egyedül. Sokszor elkerülhetetlen, hogy az ember egyedül álljon meg. Sokaknak kellett így kitartani az évszázadok során, akiket nevetség tárgyává tettek vagy üldöztek. Nagyszerű bizonyságtétel Isten hatalma mellett az, ha az ember nem törik meg a rá helyezedő nyomás alatt. Ez így igaz is, ugyanakkor Pál egy másik fontos igazságot szintén kihangsúlyoz: végső soron akkor éljük át és mutatjuk be Krisztus teljességét, ha közösségben vagyunk egymással.

Ef 4:11-16 szakasza szerint minek kell megtörténnie, mielőtt Krisztus teljessége megmutatkozna a keresztény közösségünkben?

Mennyiben más a hatása a Jézus teljességét bemutató közösség bizonyságtételének, mint ha valaki egyedül tükrözi Krisztus teljességét? Mi minden következik ebből a nagy küzdelem összefüggésében (lásd Ef 3:10)?

Könnyű kedvesnek lenni, amikor magunkban vagy éppen idegenek között vagyunk, de már sokkal nehezebb azokkal, akiket jól ismerünk vagy nem kedvelünk. Ez azt jelenti, hogy ellenállhatatlan az Isten igaz­sága melletti bizonyságtételünk, amikor kegyelemmel és kedvességgel fordulunk feléjük is.