KESERŰ VIZEK

„És elindula Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjok rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize” (2Móz 17:1).

Talán nem kapunk meg mindent Istentől, amit szeretnénk, de vajon nem számíthatunk mindarra, amire szükségünk van? Nem arra, amiről azt hisszük, hogy szükségünk van, hanem arra, ami tényleg kell.

A víz létszükséglet volt az izraelitáknak. Miután az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, három napon át követték Őt a forró, száraz sivatagban. Érthető a kétségbeesésük, főként a pusztában, ahol létkérdés, hogy találjanak vizet. Mikor kapják meg a vizet, amire szükségük van?

Tehát merre vezeti Isten őket? Az oszlop Márába ment, ahol végre van víz. A nép bizonyára izgatott lett. Viszont amikor megkóstolták, azonnal kiköpték, mert keserű volt. „Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk” (2Móz 15:24, RÚF)?

Majd néhány nappal később Isten újra megteszi. Ez alkalommal az oszlop olyan helyen áll meg, ahol egyáltalán nincs víz (2Móz 17:1).

Olvassuk el 2Móz 15:22-27 és 17:1-17 szakaszait! Mit mutatott meg Isten önmagáról Izraelnek Márában és Refidimben? Mit kellett volna a népnek megtanulnia?

Mit kérdezett Izrael népe Refidimben (2Móz 17:7)? Volt már, hogy ezt a kérdést tettük fel mi is? Ha igen, miért? Hogyan éreztük magunkat és mit tanultunk meg azután, hogy választ kaptunk? Hányszor kellett feleletet kapnunk ahhoz, hogy egyáltalán ne is tegyünk fel ilyen kérdést?


Mai tanulmány lejátszása hanganyagként

Letöltés
Feliratkozás

Ha szeretnéd a Bibliatanulmányokkal kapcsolatos beszélgetéseket heti rendszerességgel videó e-mail formájában megkapni, akkor iratkozz fel az alábbi űrlap segítségével!

Név:
E-mail cím: