Olvassuk el 1Mózes 42. fejezetét! Mi történik itt? Hogyan mutatkozik meg az isteni gondviselés az emberi gonoszság és rosszindulat ellenére is?

Az éhínség miatt Jákób arra kényszerül, hogy Egyiptomba küldje a fiait gabonát vásárolni. Érdekes, hogy ezt éppen ő kezdeményezi (1Móz 42:1). A szegény idős ember, aki az általa nem befolyásolható körülmények áldozata, nem is tudja, hogy az események csodálatos láncolatát indítja el, ami végül elvezet a régóta gyászolt fiával való újbóli találkozáshoz.

A találkozás gondviselésszerű voltát két alapvető jellemző emeli ki. Először is, József álmának beteljesedéseként történik, hiszen prófétai álma megjövendölte: „A ti kévéitek… az én kévém előtt meghajoltak” (1Móz 37:7, ÚRK). Az álom ekkor teljesedett. József „az ország kormányzója” (1Móz 42:6) és „annak a földnek ura” (1Móz 42:30, 33). Nagy hatalommal bír, szemben szűkölködő testvéreivel, akik „arccal a földre borultak előtte” (1Móz 42:6, ÚRK) – tíz bátyja, akik korábban gúnyolták az álma miatt, nem hitték teljesedését (1Móz 37:8).

Másodszor pedig a gondviselésszerű találkozást válaszként tünteti fel az Ige. A két esemény nyelvi és tematikus összecsengései az igazságos büntetés gondolatát emelik ki. Az „ezt mondták egymásnak” (1Móz 42:21, ÚRK) fordulat jelenik meg akkor is, amikor gonosz tervet kezdtek szőni József ellen (1Móz 37:19). A testvérek börtönbe kerülése (1Móz 42:17) József fogságának (1Móz 40:3-4) visszhangjaként vehető, annyira, hogy a testvérek az akkori eseményeket összefüggésbe hozzák azzal, amit talán húsz éve tettek az öccsükkel. „És ezt mondták egymásnak: Bizony vétkeztünk testvérünk ellen, akinek láttuk lelki szorongását, mikor nekünk könyörgött, ne nem hallgattunk rá. Ezért következett ránk ez a nyomorúság” (1Móz 42:21, ÚRK).

A korábbi tettük és a jelen helyzetük közötti kapcsolatot erősítik meg Rúben szavai: „vérét is keresik rajtunk” (1Móz 42:22), amikor felidézi, hogy ő figyelmeztette a többieket: „Ne ontsatok vért” (1Móz 37:22).

Bizonyára a legtöbben követtünk el olyasmit, amit később megbántunk. Hogyan tudnánk kárpótlást adni a tettünkért, amennyire tőlünk telik? És miért annyira fontos, hogy elfogadjuk Isten bűnbocsánatának az ígéretét, ami Jézus által lehetséges (lásd Róm 5:7-11)?