Krisztus! Uram!
Megdöbbentenek szent szavaid.
Ha annyi hitünk volna…
Ha annyi hitem volna…
Ha volna!
Mustármagnyi legalább!
Hegyek hőkölnének a tengermélybe.
Hithősök példájára figyelek.
Évezredek távolában
választott néped útja tündököl.
Tengerszoros;
sós vízből szakadék-falak;
kiszikkadt föveny;
menekülő ezrek rohama;
üldözők félelmes sikolya;
szabadság!
Maroknyi nép diadala
százszoros túlerő ellen is.
Ha hitünk volna!
Ha hitem volna…
Uram,
dobhártyámon dübörög kemény beszéd.
Hitvallóid sorakoznak,
végtelen sorokba tömörülnek.
Hittek,
szóltak
s győztek!
Mártírvér hullott, ha kellett.
Nem léptek soha hátra;
előre mentek mindig,
céltudatosan, keményen,
feltartóztathatatlanul.
Koronás, tiarás, babérkoszorús,
gőgös fejek előtt is emelt-fejűek,
szigorú tekintetű bátrak,
hitük által szárnyaló nagyok,
roppanthatatlan gerincűek,
a mélyből égig emelkedő tiszták.
Halászok, vámosok, kézművesek,
evangélisták, apostolok,
megnyílt-szemű fáklyahordozók,
szívünkig is tüzet hozók.
Hit.
Hitük.
Hitszilárdságuk!
Krisztus! Uram!
Látod, milyen szegény vagyok:
hitért esdeklő koldus.
Üres cserépedény az életem.
Ha annyi hitünk volna…
Ha annyi hitem volna,
mint egy szem apró mustármag!
Ha volna!
Ha volna…
De én olyan szegény vagyok!
Letepernek a gondok.
A bűn szíven sebez.
Gyávaság árnyai lappangnak lelkembe.
Szándékaim fagyott rügyek.
Segítőkészségem hervadtan elalél.
Számban kihűl a szó, amíg kimondom.
Rideg rácsok között vacog
szabadság-szomjas énem.
Uram, adj hitet!
Szórj szívembe élet-magot!
Taníts hinni!
Növeld hitemet!
Emelj azok sorába,
akiknek volt az életében
egy mustármagnyi drágakincs!