A kárpit szerepe kettős. A kárpitra vonatkozó héber kifejezés (katepetsma) utalhat az udvar kapujának a leplére (2Móz 38:18), a szentély külső helyiségének bejárati leplére (2Móz 36:36), de a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó belső kárpitra is (2Móz 26:31-35). Ez a három kárpit bejáratot képzett, ugyanakkor korlátokat is jelölt, amelyeket csak meghatározott személyek léphettek át.

Olvassuk el 3Móz 10:1-3 és 16:1-2 szakaszait! Milyen figyelmeztetést találunk ezekben az igeszakaszokban?

A kárpit védte a papokat, miközben a szent Isten előtt végezték a szolgálatukat. Az aranyborjú bűne után az Úr azt mondta Mózesnek, hogy nem megy a nép között az ígéret földjére, nehogy megeméssze őket, mivel „keménynyakú nép” voltak (2Móz 33:3). Így Mózes elvitette a gyülekezés sátrát messzebb, a táboron kívülre (2Móz 33:7). Mózes közbenjárása után azonban mégis beleegyezett az Úr, hogy közöttük menjen tovább (2Móz 33:12-20), de több biztonsági intézkedést vezetett be a nép védelme érdekében, amíg közöttük lakott.

Izrael szigorú rendben táborozott, középen pedig egy tér volt, azon állt a szent sátor. A léviták táboroztak a sátor körül, hogy ezzel is védjék a szentélyt és annak berendezését az idegenek behatolásától (4Móz 1:51; 3:10). Lényegében élő „kárpitként” szolgáltak, védték Izrael népét: „De a léviták a bizonyság hajléka körül táborozzanak, hogy ne törjön ki haragom Izráel fiainak a közössége ellen. A léviták végezzék a tennivalókat a bizonyság hajlékánál” (4Móz 1:53, HUNB).

Jézus a Papunkként egyben a kárpitunk is. A testet öltésével Isten közöttünk állította fel a sátrát, lehetővé téve számunkra, hogy lássuk a dicsőségét (Jn 1:14-18). Így lakozhatott a szent Isten a távolról sem tökéletes nép között.

Gondoljunk annak a jelentőségére, hogy a Teremtő Isten, a világegyetem Alkotója az akkor szabadult rabszolgák között lakozott! Ezek szerint mennyire kerülhet közel hozzánk az Úr?