Bár autón suhanhatunk rajta,
életünk mégis a „nagy véres út”,
peremén a sántákkal, vakokkal,
észre sem veszi, aki oda jut…
Ó, nem mindig fehérbotos vakság
sodor ki a koldusok közé,
vak lesz az is, aki lefelé néz,
és sohasem tekint fölfelé.
Itt már egyenlők vagyunk egymással,
kezünk kinyújtott két koldustenyér:
jó szót kérünk, egy kis gyöngédséget,
jobban kell az, mint egy falat kenyér…
Dávidnak Fia! Könyörülj rajtunk!
Jólétben élő koldusok vagyunk.
Nyisd meg szemünk, hogy láthassunk Téged,
mert önmagunkba – belevakulunk!