„Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17:4).
„Krisztus számára eljött az idő, hogy felmenjen Atyja trónjához. Isteni győztesként éppen visszatérőben volt a győzelmi trófeákkal a mennyei udvarokba… Feltámadása után egy rövid ideig még a földön időzött, hogy a tanítványai jobban megismerkedhessenek feltámadott és megdicsőült testével… Hitelesítette azt a tényt, hogy Ő volt az élő Üdvözítő…
Krisztus harminchárom évig tartózkodott a világon. Eltűrte mindazt a megvetést, bántalmazást és kigúnyolást, amelyben a világ részesítette. A világ elvetette és keresztre feszítette. Most, mikor felemelkedőfélben volt dicsősége királyi székéhez – és még egyszer átgondolta azoknak az embereknek a hálátlanságát, akiknek megmentéséért jött el –, vajon nem vonja-e tőlük vissza rokonszenvét, részvétét és szeretetét? Érzelmei nem arra a birodalomra összpontosulnak-e, amelyben értékelik személyét és ahol ártatlan angyalok várnak arra, hogy teljesítsék parancsait? Nem! Jézus ígérete azoknak a szeretteinek szól, akiket otthagy ezen a földön: »Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig« (Mt 28:20).
Miután elérkeztek az Olajfák-hegyéhez, Jézus átvezette tanítványait a hegy tetején Bethánia közelébe. Jézus ott megállt és tanítványai körülvették. Úgy látszott, hogy a világosság fényei sugároztak az arcáról, mikor szeretett tanítványaira tekintett. Nem korholta őket hibáikért és kudarcaikért. Utolsó szavai a legmélyebb gyengédséggel érintették a tanítványok fülét. Áldásra kinyújtott kezekkel – mintha ezzel is bizonyosságát akarná adni védelmező gondoskodásának – Jézus lassan felemelkedett közülük… Ugyanakkor hallották a magasból az angyalok karának nagy örömmel zengő énekét” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 735-737. o.).