Az Úr és Izrael szövetségi kapcsolatában központi volt Isten imádatának a szerepe. Az különböztette meg az izraelitákat a környező világtól, hogy egyetlen népként imádták az igaz Istent, szemben a pogánysággal, akik valójában nem létező, hamis isteneket tiszteltek. „Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten kívülem” (5Móz 32:39)!

Milyen hasonló figyelmeztetést találunk 5Móz 4:19, 8:19, 11:16 és 30:17 verseiben? Miért volt ez az intés alapvetően fontos Izrael népe számára?

Isten népe évezredekkel ezelőtt többnyire a hitükkel ellentétes irányelveket, hagyományokat és fogalmakat közvetítő kultúrák és viszonyok között élt, és így van ez ma is. Ezért folyamatosan vigyázniuk kellett, nehogy ők is átvegyék a világi szokások, bálványok, „istenek” imádatát.

Istenünk „féltőn szerető Isten” (5Móz 4:24; 5:9; 6:15), egyedül Ő, a Teremtő és a Megváltó méltó az imádatunkra. Itt sincs köztes terület: vagy imádjuk az Urat, aki életet, jót, áldásokat ad, vagy más istent imádunk, ami gonoszságot, átkot és halált hoz.

Olvassuk el Jel 13:1-15 szakaszát! Hogyan jelenik meg itt az imádat kérdése? Vö. Jel 14:6-12 szakaszával! Hogyan mutat rá A jelenések könyve a hamis istentisztelettel kapcsolatban éppen arra, amitől Mózes ötödik könyve óv?

Mások a körülmények, de a lényeg ugyanaz: Vajon az ember az igaz Istent fogja imádni és él, vagy a nyomásnak engedve, nyíltan, titokban vagy mindkét módon elfordul az Istennel való szövetségtől, ezért meghal? Végeredményben minden egyes ember a saját szívében dönt a válaszról. Isten nem kényszerítette az ókori Izraelt, hogy Őt kövessék, és bennünket sem fog kényszeríteni. Amint Jelenések 13. fejezetében látjuk, a fenevad és annak képe folyamodik majd erőszakhoz, ezzel szemben Isten szeretet által munkálkodik.

Hogyan bizonyosodhatunk meg róla, hogy még burkolt formában, lépésenként sem távolodunk el a Jézussal való szövetségünktől, nem térünk más istenhez?