„Mózes és Áron mindenben úgy cselekedett, ahogy az ÚR parancsolta nekik. Mózes nyolcvan, Áron pedig nyolcvanhárom esztendős volt, amikor a fáraóval beszéltek” (2Móz 7:6-7, ÚRK).

„Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma, úgy érezte, hogy lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten szócsövének lennie Izraelhez. Miután azonban elfogadta a megbízást, egész szívvel belevetette magát a munkába, teljesen az Úrban bízott. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten megáldotta készséges engedelmességét és ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette. Alkalmassá lett a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott. Tanulság számunkra, hogy Isten mit tehet azok jellemének megerősítése érdekében, akik teljesen bíznak benne és maradéktalanul alávetik magukat parancsainak.

Ha elfogadjuk az Isten által ránk helyezett felelősséget és teljes szívünkkel eleget teszünk, akkor elnyerjük az ahhoz szükséges erőt. Bármilyen szerény legyen is a tisztség, de ha Isten erejében bízva hűen törekszünk munkája végzésére, elérjük az igazi nagyságot. Ha Mózes csak a maga erejére és bölcsességére támaszkodott volna, és mohón fogadta volna a nagy megbízatást, ezzel bebizonyította volna alkalmatlanságát. Az a tény, hogy az ember saját gyengeségét érzi, bizonyítja, hogy tudatában van a rábízott munka nagyságának, és ezért Istenhez fordul tanácsért és erőért” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 213. o.).