Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint nincs mindig látható jele a világ legelterjedtebb betegségének, ami több mint háromszázmillió embert érint minden egyes évben. A cselekvőképtelenség első számú oka világszerte a depresszió, ami a globális betegségteher jelentős tényezője. Sajnos a kereszténység körein belül nem beszélnek sokat a depresszióról, mert úgy tűnhet, mintha ez a hit hiányát jelezné. Elvégre a hívőknek nem mindig örömmel, boldogsággal és hasonló érzelmekkel kellene élniük? A depresszió nem annak a jele, hogy valami nincs a helyén a jó Istennel való kapcsolatunkban? A legtöbben tudják, hogy ez nem igaz. Ez nem az Istenbe vetett hit vagy bizalom hiányát jelenti. A zsoltárok könyvét olvasva láthatjuk, hogy mennyi fájdalom, szenvedés és gyötrelem érheti az Úr hűséges gyermekeit is. Időnként lassan és csendben telepszik ránk a depresszió, és csak akkor ismerjük fel, amikor már szorosan a markában vagyunk. Máskor hamar lesújt, különösen egy kifejezetten megterhelő érzelmi vagy fizikai történés után. Például Illés, Isten hűséges prófétája a Kármel-hegyi események után teljesen kimerült testileg és érzelmileg is.

1Királyok 18. fejezetében Illés látta, hogy Isten csodálatos módon tüzet hoz le a mennyből. Az imájára válaszul eleredt az eső, véget ért a hároméves szárazság ideje. Miért futott el mégis, amikor Jézabel megfenyegette? Olvassuk el 1Kir 19:1-5 szakaszát!

Illés igen kimerítő huszonnégy órán volt túl. Ez az eset váltotta ki nála a depressziót, főleg, ha hozzávesszük a hirtelen ébredést és a halálos fenyegetést. A próféta ott volt, amikor Baál prófétáit lemészárolták, sőt az is lehet, hogy néhányuk életének a saját kezével vetett véget (1Kir 18:40). Bármennyire igazságos is a cél, az ilyesmi könnyen kiválthat poszttraumás stresszt a szemtanúkban, az eset résztvevőiben azonban még inkább. Illés tehát futni kezdett, megpróbált elmenekülni. Van, hogy a hűtőhöz szaladunk és igyekszünk magunkat újra boldoggá enni. Előfordul, hogy megpróbáljuk kialudni az érzelmi kimerültséget. Máskor új kapcsolatot, munkát vagy helyet keresünk menekülés közben. Talán még több munkába temetjük magunkat, újabb határidőkre, időpontokra koncentrálunk, miközben még gyorsabban igyekszünk elfutni a névtelen valami elől, ami elszívja az örömünket és a nyugalmunkat. Természetesen sokan ilyen vagy olyan „gyógyszert” is használnak, hogy tompítsák a fájdalmukat. Végső soron ezek a dolgok azonban csak elfedik a tüneteket, nem oldják meg a problémát, sőt gyakran csak súlyosbítják azt.