Ha József egy kicsit is reménykedett abban, hogy elszökhet és valahogy hazatalál, a vágya azonnal szertefoszlott, amint Egyiptomba ért, ahol eladták. Egy előkelő házba került. 1Móz 39:1 versében az áll, hogy „egy egyiptomi ember: Potifár, a fáraó főembere, a testőrök parancsnoka” vásárolta meg „az izmaelitáktól” (RÚF). A fiatalember hirtelen egy furcsa, új kultúrába és nyelvi közegbe került. A családunknak és a velünk szoros kapcsolatban lévőknek óriási a szerepe az önértékelésünk kialakulásában. József abban a tudatban nőtt fel, hogy különleges: a legkedvesebb feleség elsőszülött fia (1Móz 29:18). Vitathatatlanul ő volt az édesapja kedvence, egyedül ő kapott gyönyörű, tarka kabátot (1Móz 37:3-4). Mégis mi lett most belőle? Rabszolga, akit az emberek kényük-kedvük szerint adhattak, vehettek. Figyeljük meg, milyen gyorsan megváltozott a helyzete! Hirtelen mintha ellene fordult volna az élet. Józsefnek is meg kellett tanulnia azt a leckét, amit mindannyiunknak. Ha másoktól várjuk, hogy megmondják nekünk, mennyit érünk, igen rázós utunk lesz, szörnyen összezavarodunk, mert nem mindenki fogja értékelni azt, akik és amilyenek vagyunk. Abban kell megtalálnunk önmagunk értékét, amit Isten gondol rólunk, ahogy Ő lát bennünket, nem pedig abban, hogy éppen milyen szerepet töltünk be.

Hogyan lát bennünket Isten (Ézs 43:1; Mal 3:17; Jn 1:2; 15:15; Róm 8:14; 1Jn 3:1-2)?

Isten kegyelemmel színezett szemüvegen keresztül tekint ránk. Olyan lehetőséget, szépséget és tehetséget lát, amit el sem tudunk képzelni. Elvégre kész volt értünk meghalni, hogy azzá válhassunk, aminek teremtett bennünket. A kereszt rámutat bűnös állapotunkra, ugyanakkor arra is, hogy Ő milyen nagy árat fizetett értünk, mert annyira értékesnek és drágának tart bennünket. Függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak rólunk, vagy akár mi mit gondolunk saját magunkról, Isten szeret bennünket, meg akar váltani nemcsak a bűneink hatalmától, hanem az azok okozta örök haláltól is.

A nagy kérdés tehát mindig ugyanaz: hogyan válaszolunk Isten szeretetére, ami Jézus Krisztusban mutatkozik meg?

Sokan mondják, hogy szeressük magunkat úgy, ahogy vagyunk, kritika nélkül fogadjuk el önmagunkat. Miért önbecsapás ez valójában? Miért olyan fontos, hogy az értékünk mástól, nem önmagunkból ered, hanem attól, aki megalkotott és valóban tudja, mire vagyunk képesek?