Festegetek málló képeket,

temetve a szálló éveket,

s amit szívem még csak sejteget,

megmintázni, Uram, Tégedet.

Amíg szavam a papírra hull,

heve hűl, parazsa lángra gyúl,

csendben, sokszor bátortalanul,

tétovázva lábadhoz simul.

A Te hangod, Uram, kimondott

szóként sokszor énekelt, zsongott,

belém épült, teremtett, rontott

s szivárványszínű ívre bomlott.

Festegetek absztrakt képeket,

s hessegetek, űzök rémeket.

Szárnyra kél bennem a képzelet,

megláthatni, Uram, Tégedet.

Keresgélek szavak rejtekén,

felhők fölött, hol bujkál a fény,

szívben, színben, emberek szemén,

mindenütt, hol sejtet a remény.

Festegetek, s rontott vázlatok

fölött hallom: Nem! Én más vagyok!

Arcom csak akkor láthatod,

ha majd benned is feltámadok!