Az 1600-as években Blaise Pascal, francia író az emberiség helyzetén töprengett. Egyvalami világos volt a számára: bármeddig él is az ember (akkoriban nem éltek túl sokáig) és legyen akármilyen jó élete (akkortájt az élet általánosságban nem lehetett különösen jó), előbb-utóbb mindenki meghal.

Ráadásul bármi történjék is a halál után, az tovább, végtelenül tovább tart, mint a halál előtti rövid életünk. Pascal szerint ezért az a leglogikusabb, amit tehetünk, hogy kitaláljuk, milyen sors vár a halottakra. Ezért figyelte döbbenten, mennyire lefoglalják az embereket olyan dolgok, mint „a hivataluk elvesztése vagy a tekintélyüket ért vélt sérelem”, miközben mit sem törődnek azzal, hogy mi lesz majd a haláluk után.

Lényeges, amire Pascal rámutat. Kétségkívül éppen ezért szentel annyi időt a Biblia az ígéretre, ami azokra vár, akik üdvösségre leltek Jézusban, annak az ígéretére, hogy mit tartogat számunkra a jövő.

Olvassuk el a következő igéket! Minek a reményét találjuk bennük? Jn 3:16; 4:14; 6:40, 54; 1Tim 1:16; Tit 3:7; 1Jn 5:13; Júd 1:21

A kereszt fényében igen sokat jelent az örök élet, egyedül csak az örök életnek van értelme! Emberi testet ölt, majd emberként meghal a világmindenség Teremtője, aki „a világot is teremtette” (Zsid 1:2), akiben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17:28), az Isten. Miért? Azért, hogy végül elporladjunk, mint tetemek az út szélén?

Az Újtestamentumot átszövik az örök élet ígéretei, mert csak az örökkévalóság adhatja a helyreállítás garanciáját. Évmilliók, sőt évmilliárdok alatt sem lehet annyi jó pillanat, ami kárpótlást nyújtana a rosszért. Egyedül az örök élet hozhat mindent egyensúlyba, adhat többet, hiszen a végtelen összehasonlíthatatlanul több, mint a véges! Pascalnak igaza volt: az itt töltött időnk annyira korlátozott azzal szemben, ami majd következik. Milyen balgaság volna nem készülni a ránk váró örökkévalóságra!

Mit mondhatunk annak, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz a halál után? Hogyan lehetne rávezetni, hogy valójában mennyire logikátlan az álláspontja?