(Nyírő Tamás emlékének)

„Ha ennél többet nem

adhatsz, a szeretet

elsikkad a sorok végén!”

(Karkó Ádám)

Azt gondoltam, elakadt az

öltönyöm valamiben. Persze csak

te kaptál el hátulról;

„Hová sietsz barátom?

Állj meg egy szóra!”

Dolgom van, mondtam,

azért mondjad.

„Van-e olyan vonat,

amire ha fölszállunk,

többé nem áll meg soha?”

Van, de az rossz vonat.

Arról még át kell szállni a jóra.

„Nekem megfelel.”

De tudod, mozgó vonatról…

S felhúzott szemöldököd

a reményvesztett messzeséget fürkészte,

azt a jéghideg hazugot.

Ilyen ez a közönyös naptári tél?

Ilyen érzéketlen, hogy szüntelen

fölmenti magát

a vágyott irgalom alól?

Negatív elektronjaink

miért taszítanak mindenkit?

A Balaton fölötti

alkonyi párában

jajgat a csönd.

A kereszt alakú szemafor

hangtalan billen.

Hamarosan jön a jó vonat.

Kinek átszállás, kinek fölszállás,

Jegyünk MEGVÁLTVA.

Átlyukasztva,

örök időkre érvényesítve

„a nagy utazást”.

Viszlát a vonaton!

Barátom.