SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 37:34; Prédikátor 4:9-12;

Ézsaiás 54:5; Máté 19:8; 1Korinthus 7:25-34; Filippi 4:11-13

„Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni; alkotok hozzáillő segítőtársat” (1Móz 2:18, RÚF).

Megdöbbentő, fájdalmas történet került a hírekbe néhány éve. Holtan találtak egy fiatal nőt a lakásán. A haláleset már önmagában tragikus, de még rosszabb, hogy a nő már több mint tíz éve halott volt, mire rátaláltak. Tíz év! Joggal kérdezték az emberek: Hogyan fordulhat elő, hogy ilyen régen meghalt valaki, aki nem az utcán élt, mégsem tudott róla senki, pedig ekkora nagyvárosban, ennyi ember között lakott, amikor annyi módja létezik a kommunikációnak?

A történet ugyan extrém, de igaz. Tényleg sokan szenvednek a magánytól. A The New York Times 2016-ban megjelentetett egy cikket „Researchers Confront an Epidemic of Loneliness” (Kutatók a járványszerűen terjedő magány témáját vizsgálják) címmel. A probléma valós.

Kezdettől fogva nem arra szánt bennünket Isten, hogy egyedül legyünk. Éden óta bizonyos fokú közösségben kell élnünk a többiekkel. Csakhogy betört a bűn, és azóta már semmi sem működik jól. Ezen a héten a társas élet és a magány kérdésével foglalkozunk, amit az élet különböző állomásain talán mind tapasztalunk. Aki nem, az szerencsésnek tarthatja magát.