(Amíg a másik él)

Írói pályám során elég sok élmény, tapasztalat maradt meg bennem, ami úgy igazán fontos volt számomra, de az egyik különösen a szívembe vésődött.

Az 1980-as évek végén Bajor Nagy Ernő óráira jártam az újságíró iskolába, meg persze a közös vers- és novellaelemzésekre Az „Anyám” című versem nagyon megragadta, ekkor mondta el a következő történetet.

„Fiatal koromban elkövettem egy óriási hibát, amit azóta sem tudtam magamnak megbocsátani. Édesanyám kórházban feküdt súlyos műtét után. Arra gondoltam, nem mehetek üres kézzel, viszek neki narancsot, banánt. A narancs nem is volt gond, de a banánt akkoriban nagyon nehezen lehetett beszerezni. Az egész várost körbejártam, mire párat sikerült vennem. A kései látogatókat könyörtelenül kitessékelték a nővérkék, köztük engem is. Alig voltam nála negyed órát, búcsúzkodni kellett. „Miért nem jöttél inkább hozzám?” – fakadt sírva édesanyám. „Nekem rád van szükségem, fiam, semmi más nem kell.”

Hát, ez volt az én történetem, mondta szomorúan Bajor Nagy Ernő. Szükséges az emlékezés, hogy okuljunk belőle. A tiszteletet, szeretetet addig gyakoroljuk, amíg nem késő, amíg a másik él.”

Azt hiszem, akkoriban fel sem fogtam igazán, miért volt olyan nagy baj az a rövidebbre sikeredett látogatás.

Szegedi Kovács György