(Bede Emese emlékének)

A Mennyben

biztosan nem unatkozunk majd.

Kezdetnek mindjárt videózunk.

Megnézzük egymás történetét.

Először a Krisztusét,

azután a megszámlálhatatlan sok

szabadulást, gyógyulást,

mi rajtunk esett.

Majd azt a temérdek tragédiát,

amit az ész föl sem foghat,

megérteni, elfogadni sem tud.

Mert hogyan is csillapíthatnánk az

akaratunkkal azt,

ami ösztönös.

„Szenvedés, ki méltó rád?”, zúgja a dal.

Micsoda badarság. Az ember elméjében

idegentest.

A Magasságos hogyan látott minket?

Úgy, mint az a fotóművész,

aki csak a megnyomorodott

koldusgyerekeket fotózta?

Bizony, a cet gyomrából

másképp fest minden.

Ezek lesznek a legszebb történetek,

amik akkorra már átértékelődnek,

kisimulnak a véres századok gyűrött takaróin.

Majd lehámozzák a nyomorúság

romlott banánhéját, s a lelkek

felragyognak,

akár a pillangók.