Szerettelek amikor hideg padok közé szorított
rendíthetetlen hitemet keményen térdepeltettem
’üdvözlégymáriás’ dogmákkal visszhangozva
időnként megtörve feszületet mutatva magamon
fehér ruhában kelyhet és ostyát vittem eléd
fehéren díszített, hímzett abroszos asztalodhoz.
Pontosan abban a pillanatban amikor kellett
kis csengettyűkkel csengettem, s csend lett.
Tömjén füstjében közelről pácoltam lelkem
s hittem, hogy Krisztus testét eszem.
………………………………………………………
Végül, tovább ringatott hitem, hívtál Uram
és én mentem, messzebbre s talán közelebb
hozzád. Most, szeretlek kibontott szabadságban
hol ’feltámadásillatot’ visz a szél, mert üresen
áll a kereszt és a kősír sem lakhelyed többé!
Itt Áron vesszeje mellkasomon virágzik
csak időnként elfelejtem megöntözni
hol hitemet naponta harcolom, még sincs
akkora se, mint egy mustármag. Utam
megpróbáltatások – mely boldogságom
s megesik, hogy akkor köszönök neked
mikor már messzire elkerültelek.
Már nem mondom a ’rózsafüzéres’ imát
saját szavaimmal szólok hozzád, s még ha
nehéz is megértenem, elfogadom válaszod.
Már nem nézem festett falakon arcodat, már
nem hajolok keresztre szögelt szobrod alatt
hanem élem és értem feltámadt Krisztusom
kőszíve élő lett, hús és dobogó, itt hordozom
érzem, mert szerető lüktetése szívembe égett
s levetettem fehér ruhám, csupán remélni tudom
egykoron hordhatom, az igazat, a romolhatatlant.